Új életem mindennapjairól mesélek

"A lényeg az, hogy akkor sem állunk készen a nagy pillanatra, ha tudjuk, hogy előttünk áll. Senki sem kéri, hogy megváltozzon az élete, de az megváltozik. Ilyen tehetetlenek lennénk, bábok?! Nem! A nagy pillanat eljön, nem tehetünk ellene semmit. Az számít, hogy mit teszünk utána, akkor derül ki, hogy kik vagyunk."

(Ritától és Pétertől)

... hogy a születésnapunkon, miért csak minket ünnepelnek, s az anyukánkat miért nem? Hiszen mégiscsak össze kellett dolgoznunk. :) Nekem ugyan nincsenek emlékképeim, mennyire volt fárasztó és izzasztó ez a szuper munka, de ha valakinek lenne, szóljon, meghallgatnám az ő történetét! :)

Ma volt életem első olyan születésnapja, amikor a családom nélkül ünnepeltem. Szó, ami szó, nem nagyon szeretném ezt megismételni. Voltak bennem remények, hogy majd itt is jó lesz, meg a gyerekekkel, milyen vicces lesz, de nagyon nem volt az.

Anya és Apa idáig minden születésnapomon ott volt. Ez volt a 25. születésnapom, amiből a 0-tól 24-ig terjedő ünnepeken együtt voltunk. Majdnem azt írtam, ott voltak velem. Ez azért nem lenne helyes, mert nem hagytak el soha. Én nem vagyok most ott velük. Nekik talán mégnehezebb ez így. Drága Jani mamimnak is biztosan rossz érzés volt, hogy nem tudott felhívni, pedig reggel mindig ő az első, ha ünnep van.

Anya, még a névnapokban is ottvagy… és remélem még néhány év és már hárman leszünk ott.

Anya, Apa nincs születésnapom nélkületek… Összenőttünk. „Mint borsó, meg a héja…”

Amikor Juditék első hétvégéjüket töltötték el úgy, hogy Mama és én vigyáztunk a lányokra, akkor tzatziki salátával és rántotthusival vártuk őket haza. Jól esett nekik. Ma Judittal ketten csináltunk egy salit, tzatzikit, nagyon finom lett. Annyira jó lett, hogy komolyan mondom, majd ha kisbabát várok és kívánni fogom ezt a salit, előveszem a csajt, hogy csináljon nekem, mert szerintem még akkor is ezt fogom emgeletni... :)

Vacsira apa székelykáposztája... Tudjátok, Jekkeléknél a "finnyás p...", ahogy anya mondaná... Kétféle husiból készül az étel. Valahogy ezt még sosem ettem apától elrontva. Jaj, most is nagyon jól esett, vettem hozzá finom tejfölt, meg még volt otthoni jó kis szottyoskiflim hozzá.

Érdekes, hogy majdnem mindenkihez tudnék egy olyan ételt társítani, amit olyan nagyon finoman csinál, hogy életem végéig emlegetni fogom...

Apa- székelykáposzta, káposztás hassé, rántott cuccok, hot-dog I., reggeli szottyos kifli, rétesek, gyros :)

Anya- rakottkrumpli, spenót, rántott krumpli, sajtos perec, sajtos kosárka, pisztolyos, TEA :)))))

Gáborom- krumpli püré

Ákim- kedvenc chilim I., csípős rántott husi, vasalós husi, malacsült :)))

Jani mama- tésztaleves :), nudli, gombóc, kolbász, tepsis krumpli, olajba sütött pogácsa, SIÓ-kajszibaracklé

Katicám- pizza, muffin

Sárika- mézeskalács, banánpép :))))

Edus- körözött, tócsi, SÓLETT

Jutka- krumpli püré, vad sült, kacsamell :), pudingos-almás, zserbó, rántott őzlábgomba :), turógombóc

TCsEri- sajtos kukorica saláta, "Gabi-husi"

Török Robka- bundás kenyér hagymával és fokhagymás tejföllel :), chili II., hot-dog II.

Mamácska- szilvás gombóc :)

Bodoriék- májpástétom

Judit, Mama- rántott husi Mama módra, tika-massala, tzatziki, gyöngyrízs, virslisroló,  burgonya saláta

Gondolom, most sokan nevettek... Hiszen ismertek :) Sosem ettem meg a rizst, Juditét meg Mamáét mégis szeretem. A túrógombócot ki nem állhattam, Anyánál, anyósomnál megeszem. :) Jah, és Anya, képzeld, a zöldbabot is megeszem, pedig régen elképesztően utáltam. Kitaláltuk Gáborral, hogy "béka" és az összeset kiraktuk anyának a tányéralátétre. :) Én még nagyon precízen a rántást is leszopogattam róla. :) Na jó, ne ess kétségbe, ma zöldborsó leves volt, krémleves, nem ettem meg, s még a zöldbabfőzelék is távol áll tőlem. :) SZERETLEK BENNETEKET!

Reggel volt. Valahogy mindig pontban 10-kor érkezem. Már várt és az a nyitott ajtóban üldögélt a két kis sarkán. Örült nekem. Jó kedve volt. A Mami szerint, már várhatott, hogy vele legyek, foglalkozzak vele. Sétáltunk, autóztunk, nagy sikongatások, széles mosolyok. Tényleg várt rám, hálás közönség. A tűz és víz, örök harcok, kompromisszumok, lehetőségek, élmények, megerősítések, huncutságok, hangulatvátozások, maga az ÉLET.

Nos, a mai jó délutánt sikerült zárolnunk holmi sírással. Szerencsére, én sírtam jobban, mint a gyerekek.

A család lakóhelyénél olyan buszok járnak, amiknek a platómagassága szabályozható. Ilyen buszok nem nagyon járnak otthon, a Kútvölgyi Pető felé jár ilyen busz, ezt biztosan tudom. Lényeg a lényeg, hogyha mozgássérült vagy babakocsis szeretne fel- vagy leszállni, akkor a busz padlózatát a járdaszegély magasságához közelebb engedik. Azonban az embernek jeleznie kell ezt. A kerekesszékeseknek is van egy ilyen nyomógomb, és a babakocsisoknak is. Ezt én mindig kihasználom, azonban a sofőrök ritkán engedik le a buszok padlózatát, bármennyire is már a megálló előtt jóval jelzem. Ennek ma meg is ittuk a levét. Mivel a két lánnyal voltam, így nem tudtam háttal leszállni a buszról, vagyis lehúzni a babakocsit, csak letolni. Bella még nem száll le olyan biztosan sem, hogy magára tudjam ilyen esetben hagyni, abba meg bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha az egyik gyerek még fönt,  a másik gyerek már lent… Huh. A buszosbácsi az ajtó nyitásakor még valószínűleg nem engedte le a busz alját, csak mikor már szálltunk le, s ahogy toltam a kocsit, a kereke beakadt a járdaszegély és a busz platója közé. Mondanom sem kell, Dorka benne a kocsiban, a kerék sehova nem mozdult, se ki, se oldalra. Remek. Bella kicsit jajgatott, de Dorka szerencsére tűrte. Az emberek segítőkészek voltak. A kedves sofőr néhány perc után battyogott ki segíteni. Végül nem ment. Dorkát kivettem, megfogta egy kedves hölgy, mások mindenféle módszerrel próbáltak segíteni összecsukni a kocsit, de az sem ment, mert a busz súlyától persze eldeformálódott a kocsi. Már vagy 10-12 perce a kétsávos úton vacakoltunk, mialatt egy csomószor mondtam a sofőrnek, hogy nyomja meg azt az emelőgombot, s akkor ki tudjuk húzni a kocsit, de ő állította, hogy azt ő nem tudja, nyitott ajtónál. Nem akartam mondani, hogy akkor leszállás közben hogy tudott süllyedni a busz? Azt is javasoltam, hogyha csak 1 méterrel is balra húzná a kormányt, akkor több hely lenne a padka és a busz között, de semmi. A sor persze már beállt, esti csúcs. Mire felszaladt hozzánk egy másik sofőr, aki extra agresszióval kirántotta úgy a babakocsit, hogy kitört egy kereke. Mondanom sem kell, a letört cuccokért is úgy kellett a sofőrt megkérni, hogy söpörje ki a busz alól, hátha össze tudjuk még rakni.

A kocsi olyannyira használhatatlanná vált, hogy csak a hátsó két keréken tudtam továbbtolni, az első utcáig, ahol Juditot megvártuk. Szerencsére hamar odaért és a lányok is jókedvűek voltak, nem volt baj. Én eléggé kifakadtam, de ő ott nyugtatgatott, s nem az én számlámra írta ezt a szerencsétlenséget, mert már vele is gyakran megtörtént, hogy nem engedték le neki a padlót. Kérdezte, hogy megjegyeztem-e a rendszámot, azt sajnos nem, mert épp Dorkát kanalaztam be a még meglévő kocsiba, de a pasit felismerném, s arra is emlékeztem, kb. mikor indultunk, s melyik busszal.

Judit azonnal arra gondolt, fel fogja őket jelenteni és ügyvédhez fog fordulni, mert ez nem állapot. Mi van akkor, ha valamelyik gyereknek történik hasonló baja? Mondanom sem kell, se jegyzőkönyv, se semmi, mintha mi sem történt volna. Judit mondta, ha ott lett volna, még rendőrt is hív…  Én már csak akkor hívtam, mikor a buszos elment, de valószínűleg úgy kellett volna még, hogy ő is ottlegyen. Ez egy rossz döntésem volt.

Hazaértünk, lecsillapodtunk, mi lányok ittunk 1-1 pálinkát a riadalomra. Ti is tudjátok, nem vagyok egy nagy „pálinkás”, utoljára a negyedésves búcsúztatón ittam, a kedvenc énektanárbácsimmal, akinek hirtelen szemrebbenés nélkül nyomtam egy átriumvisszhangoztatós büfit :) Aki ismeri a Pető belső kertjét, most jó nagyot nevet… :)) Ezért is iszom ritkán pálinkát…

Aztán hazajött Gábor apa, vele is végigsakkoztuk a dolgokat.

Majd jött a svédcsavar… Hiszen tudjátok, nem én lennék, ha nem lenne jellemző a „minden jó, ha jó a vége”… A buszmegállóban álltam, mikor az a buszosbácsi jött, akivel az atrakciónk történt. Messziről felismerhetett, mert a megálló előtt jóval, nagyon befékezett és nagyon lassan közelített. Azonnal hívtam Gábort, most mit csináljak, s mondta, hogy fényképezzem le, rendszámmal együtt kívülről, ha leszálltam. Aznap az volt az utolsó kanyarja, így máshol tett le minket, mint ahol a végállomás van, de ez engem egy picit sem zavart. A már előkészített fényképező elő, két villanás és már kész is vagyunk…

Azon szerencsések közé sorolhatom magam, aki elmondhatja magáról… ugyan a csajszik nem aludtak délután egy szemet sem, mégis jókedvűek voltak egész délután, mintha kialudták volna magukat. Nagy nevetések, sikongatások, minden a legnagyobb rendben. Azonban Maminak arcüreggyulladás van talán, elég rosszul is fest, ledőlt délután.

Nekivágtunk a lányokkal, hogy 2-3 órára üres legyen a lakás és lehetősége legyen kicsit Juditnak gyógyulni. A kastélyig lebuszoztunk kerek egy megállót, mert Bellának az nagyon tetszik. Ilyenkor nem ültetem fel, hanem nagylányosan kapaszkodik, olyan peckesen, hogy még az emberek is megmosolyogják. Leszállás után besétáltunk a kastélyudvar egyik kapuján. Érdekes, mert rögtön észrevettem három „ikres” családot. Mintha a szemem szelektálna… erről mesélt már nekem Judit. :) Vettünk Kartoffelpuffer-t, ami olyan, mint otthon a tócsni vagy lepcsánka, ki hogyan ismeri (lereszelt krumpli megsütve liszttel és tojással, Ákim egyik kedvence). Bellánk nagy hóhányó, azonnal közölte, hogy „kérsz”. Szeretem, ahogy vág az agya, az utóbbi egy hónapban nagyon szépen megtanult beszélni. Jelenleg nagyon sok szót még kijelentő hangsúllyal, de a kérdő mód ragozásával használ. Azonban gyakran már olyan szép mondatokat mond, hogy csak nézünk és gyönyörködünk benne…

A parkban sok látogató volt. Futók, gyaloglók, sétálók. Furcsállottam, hogy nagyon sok olyan embert láttam, többségében középkorúakat és idősödőket, akik egyedül üldögéltek, sétáltak. Vajon magányosak? Néhányuk zenét hallgatott, más csak nézett ki a fejéből vagy megcsodálta a lányainkat és mosolygott hozzá. Bella a kis fonott kosarával olyan, mint Piroska, csak rózsaszínben. :) Bájos, s nagyokat mosolyog, ha fut felém, mert hívom.

Dorkát is kivettem a babakocsiból, s jártunk a hámban, élvezte, sikongatott. Az emberek persze néztek. Vajon miért tanítom így ezt a gyereket járni? Jól vagyok én? Hozzá kell szoknunk a tekintetekhez. Nagyon sokan itt is csodálják Dorkát, s ez jó érzés. Csak a családja tudja, honnan kűzdötte ide fel magát, s az útnak még közel sincs vége… :)  

Sokat gondolkodtam, mi jobb Dorkának és a fészkének. Ha felvállaljuk, hogy vannak még foltok és a hétköznapokba is belevisszük a tanulását vagy ha csak a lakásban fejlesztjük. Sosem beszéltünk arról felnőttek, sem ketten, sem hárman, hogyan alakuljon ez a dolog. Ahogy olvashattátok, Judit az uszodában mondta, hogy járjak ki Dorkával az előtérig, s akkor éreztem nyilvánvalónak, hogy innentől „szabad az út”. Nem akartam erről én dönteni, hiszen ez az ő életük, az ő családjuk, én ebben a láncban csak egy gyöngy vagyok. Nem tudhatjuk meddig, azt sem tudjuk miért pont én. Jelenleg azt érzem, hogy ez így jó és úgy érzem, őszintén kölcsönös. Dorka életében fontos lesz azt pontosítani, hogy ő mindig is egy kuriózum lesz. Az emberek hamar látják, hogy baj van a szemével. Ezt el kell majd vele fogadtatnunk, mihelyt ott lesz az ideje. Azonban olyan szeretettel közeledik mások felé, hogy utánozandó. Érdeklődő, nagyon mobilis és van humora. Csintalan és akaratos, elbűvölő a mosolya. És ahogy bújni tud… A hangulatváltozások főhősnője. :)

Vissza a sétához… Hideg téli délután volt, de a lányoknak nagyon jó kedve volt. Bella egy apró sárga virágot letépet, s odajött vele. Nem nagyon tudta, mit kezdjen vele, csak megfordítottam a kesztyűs tenyerem és ő beletette a kisvirágot. Szerintem még nem csinálhatott ilyet. Aranyos volt nagyon. Aztán kavics, föld, ázott levél, botok gyűjtése a kosárkába.

A parkban a séta elején olyan padok mellett haladtunk el, amiknek a háttámlájára osztrák cégek nevei voltak gravírozva, mint támogatóké. Majd egy másik útszakaszon sokkal különlegesebb padok voltak… Néhány belőlük:

Katherina+Wolfgang,1978.08.17.

Susanne, willst du meine Frau werden? Wolfgang, vagyis Susanne, akarsz a feleségem lenni?

Für meinen Enkel (unokáimnak)

És volt egy orvos is, aki a betegeinek „vásárolta” az ő kis padját…

Rögtön az jutott eszembe, hogy a szüleim is biztosan csináltatnának hasonló padot, a felsoroltak közül az első vagy a harmadik változatban… :)

És hogy Jani papámnak biztosan nagyon tetszenének ezek a padok és mindegyiket lefordíttatná.

Aztán séta a kijárat felé, hogy még egy villamosozásra is maradjon idő. Majd a kijáratnál, ahol a krumplis még sütögetett, Bella közölte, a krumplis-bácsi felé mutatva, hogy „kumplit kész”. Ki tudott volna ellenállni?

Aztán hazafelé megtörtént a kis buszos eset, többet nem is mesélnék róla.

Majd este fürdés, s közös vacsora, ötösben. :) Kicsit beszélgettünk, a lányok még mindig jókedvűek voltak, a nagy séta ellenére is. Bella, mihelyt ágyat ért, azonnal elaludt, Judit mondta, még el sem mentem, már aludt. :) Dorka mindig nehezen alszik el, s kínozza az éppen „jöjjön”-ügyfeleket, ugyanis Bella, minden alvás előtt választ egy éppen aktuális altatót, s közli mindenkivel, hogy pl. „Mami jöjjön, Apa pápá”, szólt a tegnapi… :)    

Képzeljétek, kedden vettem közértben reggelit, s választottam hozzá még két vérnarancsot. Valahogy megkívántam. Mire a lányokhoz értem, már jó éhes voltam, de még aludtak, így Mamival reggeliztünk, beszélgettünk. Nagyon kívántam ezt a gyümölcsöt, azonnal meg is ettem mindkettőt, édesek voltak nagyon, jó lédúsak és egyszerűen még ettem volna belőle... Este sajnos már nem volt a Billában, de van egy olyan akció, hogy vehetek akár egy nagy vödörrel is belőle, 3.99-ért, amibe kb. 6 kg fér, miközben 1 kg 1.29. Én magamnak vettem most is 1 kg-ot, mert ha elkezdi az ember, nehéz abbahagyni, de persze egy vödör sok lenne nekem. Szereti valamelyikőtök? Mert akkor szívesen hoznék haza, ha tudnám, hogy lenne jó gazdája, s akkor akár egy vödörnyin is osztozhatunk, ha van rá elég jelentkező... Otthon nem is nagyon láttam az elmúlt években... Jó kis C-vitamin forrás!

A mai sétánk rendhagyó volt. Úgy döntöttem, felvisszük az óvó nénitől kapott kötelet, amit Dorkának már megcsomóztam, hogy hámként tudjuk használni. Sajnos még nem készült róla kép, hogyan néz ki benne, de ami a legfontosabb, hogy bármikor esne, meg tudom tartani. Azért tartom fontosank ezt a lehetőséget is bevezetni, mert szeretném apránként megvonni tőle járáskor a kezünket. Egyenlőre erre segédeszközöket alkalmazunk, amiket persze szintén tartani kell, de már a testkontaktus ezáltal megszűnőben, nagyobb önállóságot igényel. Ezt többféleképpen gyakoroljuk, amik nevetséges helyzeteket szülnek, azonban Dorka nagyon ügyes bennük és az egyensúlyérzékét remekül tudjuk így fejleszteni. Sok ötlet van, amit nem a Petőből "hoztam", hanem csak egyik reggel velük ébredtem, de nagyon köszönöm a jó Istennek, mert beválnak, s szórakoztatóak, ezáltal a járás tanulása sokkal élvezetesebb, mint amiket tapasztaltam előtte.

Felvettük a hámot és elindultunk. Dorka ebben múlt kedden még nagyon labilisan járt, magasra emelte a térdeit, kidőlt oldalra. A kötelet az elején nem fogta helyesen, mert a hüvelykujját nem távolította, ami nagyon fontos. Ősi örökségünk a majmoktól, sokkal erősebb ráfogás és fogásmegtartás érdekében. Néhányszor korrigáltam, majd ment magától. Azt vettem észre, hogyha a kisujjához hozzáérek, sokkal magabiztosabban jár, tehát még szüksége van tetskontaktusra, de ezzel semmi baj. Gondoltam, eljárunk az első fenyőig, ami kb. 10-12 métre, majd vissza. De képzeljétek, nemhogy a kapun túl, az első utcasarokig eljutottunk így. Annyira boldog voltam, hogy repülni tudtam volna. És olyan szép egyenesen tartotta magát, mint egy peckes pacika, valóban :). Reméltem, hogy a Mami és Bella épp akkor gördül majd be, de sanos nem. Pedig, kíváncsi lettem volna a reakcióra. :) Aztán visszaséta, majd az út végén leszedtem róla a hámot és jártunk csak kéz a kézben. Látszott rajta és a nagy ásításokban, hogy el tudna itt aludni (Dorka nagyon ritkán és akkor is fél óránál kevesebbet alszik, ma 1.5 óra után úgy kellett felébreszteni :). Kicsi, szívem, jól kifárasztottam! A séta végén letérdeltem hozzá, ő meg csak állt, fogta a vállamat és megsimogatta az arcom, majd odabújt. Istenem, azok a sikongatások, mikor járt! :) A bújásban benne volt, hogy "felfogtam, mi történt most, Szilvó"... 

Kedden finom krumplilevest ettek a lányok, amihez főztem Dorkának még répát, mert nagyon szereti, s gondoltam, akár délután is elfogy. A két lány nem egyszerre lett éhes. Vagy talán mégis? Dorka levesébe beletettem a répákat is, úgy melegítettem. Majd etetőszékbe be, ebédelés. Bella azonnal ott termett, majd kommentálta az eseményeket: "Pacika eszik. Leves. Della kérsz." Vagyis, ő is enne belőle. A héten rászokott, hogy odaáll az etetőszék mellé, s bájos mosolyok közepette kér a másik ennivalójából. Persze ellenállhattlan :) Amit néha Dorka egy simivel, máskor hisztivel vagy karmolással, hajhúzással reagál le. Mindenesetre tanulják a türelmet.

A lányok étkezési szokásairól ugyan még nem nagyon írtam, de ahogy a Mamival is beszélgettük, jó nekik főzni, mert megesznek egy tál ételt. A húst, meg a kenyeret Bella, a zöldségeket Dorka. Azonban a leves mindkét lány kedvence :) A már bekészített répákból pici apró darabok útrakéltek a levesben. Mikor Bellának adtam, akkor is rákerült, egy nagyon pici rész, s Bella a répát ki nem állhatja. Nekem egyszer ette csak meg, gulyáslevesben :), nagyon éhesen. Mikor meglátta, eltolta a teli kanalat, s közölte: "Paci répája!". Olyan kis drága volt, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Még sosem hallottam birtokos jelzőt használni, de egy hónapon belül, ez is bekövetkezett :)

Tegnap, azaz kedden, a verőfényes napsütésben elmentünk fürdőzni, mi 4-en, csajok :) Utólagosan ma sajnáltuk, hogy a tegnapi jó időt erre használtuk, de mégis így volt jó. A kis Bella, nagyon szeretett volna kimenni a szabadtéri medencébe, amibe bentről csak át kellett úszkálni, nem kellett kiszállni. Az idő szép volt, a víz meleg, a lányok élvezték.

A város szélén található ez a termálfürdő, zöldövezet veszi körül, azonban közlekedési eszközzel is megközelíthető még. Aki volt már Sárváron,a  termálfürdőben, nagyon hasonlít hozzá. Az öltözőszekrények chipes, karra szerelhető kütyükkel működnek, mint ott. Egy belső termálmedencéből ki lehet úszni a szabadba, ahol úszkálni is lehet, valamint maszíroztatni vízsugárral.

Talán egy óra telt el, mikor Dorka már éreztette, hogy ő nyűgös és fáradt, s akkor visszamentünk a belső medencébe. A lányok, mint kis sellők, karúszóval úszkálnak. Elképesztő, hogy Dorka a vízben is mennyire aktív, szimmetrikusak a lábtartásai és a lábtempói, nagyon jó volt ezt látni. Húztam őket a vizen is, Dorka háton nagyon befeszült, a karjai feszesek lettek, így erre nagy hangsúlyt kell majd fektetnünk, mert a hátúszás neki nagyon kedvező lenne. Nagyon élvezik, nekem persze minden pillantásom rájuk esik, mert féltem őket. Ugyan tudom, hogy vízbiztosak, de mégis... Dorka elég sokat nyelt, s ez persze a köhögésével társulva néha rosszalló szemeket vonzott. A lányoknak tanítottuk kisebb-nagyobb sikerrel a kimászást, falnál. Dorkát végül kivitte Judit, mi Bellával még kicsit bent játszottunk mások mindenféle játékával. :)))

Míg Dorka aludt, Bellával felmentünk a gyerekmedencéhez. Azon a szinten volt a csúszdából érkezők medencéje, ahol kicsit elidőztünk, s nagyokat sikongatva élvezte, mikor kirobbantak a csúszda végéből a nagyobb gyerekek és nagy hullámokat sodortak. Majd a gyerekmedencében játszottunk. Volt csúszda, kétféle is, vízköpő, vízfüggöny. Nagyon élvezte őket.

Már indultunk öltözni, amikor az anyukám jutott eszembe, mint vérengző anyatigris, s a "meg tudnám ölni" kijelentés, amikor rosszallóan megbámulják a kölyköd. Juditban biztosan ez az érzés sokkal erősebb volt, mint bennem, de nekem is rossz volt, hiszen az én kis rózsám is, ahogy a Kishercegben írva vagyon. Nem tudom, hogy lehet egy felnőtt, érett ember olyan modortalan, hogy jön szembe, majd megáll és bámulja Dorkát, de ledöbbentem, hogy van ilyen. Nem szóltam semmit, csak gondoltam magamban, hogy de jó, hogy kevesebb az ilyen ember és de jó, hogy a mi Dorkánkat nézte meg, aki észre sem vette, mint azt a kislányt, aki volt vagy 10 éves és szintén a medencében volt, sokkal sérültebben. Mert annak a kislánynak, ha épp az értelme, akkor már nyiladoznak benne ilyen helyzetekben kérdések, amik remélhetőleg kimondásra kerülnek és választ kapnak. Azonban sebeket okoznak neki.

Hajat szárítottunk Dorkával, majd kijártunk az előtérbe. Már hozzászoktam, hogy sokan megnéznek bennünket, s nagyon büszke vagyok Dorkára, hogy peckesen jön, valamint a Mamira, hogy felvállalja, hogy Dorkának van még mivel megküzdenie, de mindenhol és minden körülmények között küzdünk érte, dolgozunk érte, s beépítjük a hétköznapokba.

Miközben lépkedünk, Dorka nézelődik. Egy idősebb asszonyt derekasan megnézett, aki kedvesen megkérdezte, hogy "Engem néz?", mire válaszoltam, hogy igen. Az emberek észreveszik, hogy nem lát jól, de nem tudják, mennyire lát. Láttam az asszonyon, hogy örömmel konstatálta, felkeltette Dorkánk figyelmét.

Mire a Mami mindent elrendezett, kilépést, ruhákat, babakocsit, addigra Bella az én anyukám módszerével lerágta a kifliről a külsejét, majd lyukakat harapott bele (ezt Anya nem szokta :))). Majd közölte, amit eddig még sosem: "Fagyit kérsz!". Judit repült az örömtől, Bella még sosem kért fagyit. Jó, nagy adag csavarós fagyi volt, kétízű. Mami mesélte, hogy olyan szép tisztán ette meg a jókora nagy adag fagyit, csepegtetés nélkül, hogy csak na :) Egy csepp sem ment mellé és majszos sem lett. Ekkor mi már kimentünk az autóhoz, azért nem láttam.

Mikor az előtérben rendezgettük a cuccokat, a "megnézett" asszony lépett hozzám, majd a kezembe nyomott egy papírt, rajta egy medállal, hogy sok erőt kíván nekünk. Ismertem a medált, Mária medálnak nevezik. Jézus van rajta, a másik oldalon pedig két szív és egy kereszt. Remélem, megsegít bennünket!

Hétfőn reggel érkeztem vissza Bécsbe. Hamar ideértünk, így a családhoz is hamarabb indultam. Arra persze már pont nem volt időm, hogy még a lakásba visszavigyem a cuccokat, így elindultam a családhoz a nagy és nehéz IKEA-s szatyrommal :) Ez azért vicces, mert a metrón, a peronnéző kamerák ki vannak vetítve kisebb televíziókra, s ott is minden ember szürke, ha belenézek, csak a zacskó kéklik :) Mint valami szent tárgy... Tény, ami tény, sokat segítettek már ezek a zacskók nekem cipekedni, túlélni, átélni, kibírni. :)))

Bandukoltam a buszmegálló felé, mikor kiabálást hallottam: Szilvó! Visszanéztem, hát Gábor apa jött mosolyogva felém. Aránylag keveset beszélgettünk még, mert ritkán találkozunk, de mindig kedves velem, meg olyan kis megnyugtatóan mosolygós. Néhány perces beszámoló a hétvégéről, s már mentünk is mindketten tovább a magunk kis dolga felé. Jól esett, hogy én ugyan észre sem vettem volna, mert a finom reggelim gondolatával voltam elfoglalva, ő mégis rámköszönt. Néhány hónappal ezelőtt hol dicsekedhettem volna el arról, hogy a "főnökömmel" csevegtem a hétvégéről? Mire 20 perc múlva a "csajokhoz" értem, már le is adta a drótot telefonon, hogy fél órával hamarabb érkezem, s találkoztunk. Megszerettem őket :)

"A "nagy feladatoknak" sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok - minden bizonnyal Istentől valók.
Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is."

(Új Ember, 1966. január 9.)

Erről a néhány sorról a jelenlegi munkám jutott eszembe. Célokat tűzünk ki, amik majd egyszer remélhetőleg, mint nagy feladatok, valóra válnak. A mindennapokban rögös út vezet ezek felé, amik csak kicsiny terheknek minősülnek, könnyebb apránként megoldani őket, azonban apránként adnak olyan sikereket, amiktől az ember nap mint nap szárnyal, erőre kap, bátorítást tud adni, nevetni tud. És hazafelé minden nap hálát adok, hogy ma is történt valami, amiben jobbak voltunk.

Tegnap Dorka látásfejlesztő óvónénije sokféle segédeszközt, játékot hozott nekünk, amiket én kértem és nagyon hálás vagyok érte. Mikor megérkeztem, néhányat ki is próbáltunk. Dorkámat sikerült úgy járatnom, hogy kötelet hurkoltam a háta mögé, majd a kis kezével megfogta azt, tartotta ügyesen. Én pedig a kötél két végét fogva, baktattam és ő csak nevetett és élvezte, hogy megint egy másik módszerrel járunk. Aztán hullahopp karikával jártunk. Egy óriásival :) A kicsi lányka oldalsó középtartásban pont meg tudja fogni a karikát, így nekem csak előről kell tartanom az eszközt, a fogásmegtartás remekül megy már. Nagyokat sikoltozott, miközben alig fértünk el az előszobában... Annyira jó volt látni... Istenem, tudom, hogy meg fog tanulni járni és nagyon ügyes lesz benne. A szülők és a mama is hisznek ebben, úgy érzem. Gábor szüleivel még nem találkoztam, ezért őróluk még ezt nem tudom, de biztosan nagyon drukkolnak nekünk.

Ma orvosi vizsgálaton voltak, s délutánra fáradt és nyúzott volt már a kis szentem, de odajött a lábamhoz és a térdemnél akart kapaszkodni. Leültem vele szemben, nyitott ülésben, oda négykézlábazott, felállt térdállásba a vállamnál és csak hagyta, hogy öleljem. Mint aki csak el akarná mesélni, milyen nehéz napja volt, de csak hisztizve tudná, annyira rossz, így ebbe a nyugis formába öntötte... 

Ismét eltelt egy közös hétvége a lánykákkal. Kicsi Bella már szombaton betegen ébredt, folyt az orra, hőemelkedése volt. A szülők tervei között ugyan az szerepelt, hogy ezt a hétvégét Londonban töltik, de kérdőjelek léptek fel. Majd sok-sok "visszajöjj" és "Mókuska, mókuska, felmászott a fára" (hála Jani mamának) után megnyugodtak a kedélyek, az ősök távoztak, a lányok kiszabadultak a gyerekszobából. Húha, jött a felismerés, hogy a Mami és Apa sehol. Bella első reflektálása: "visszajöjj", aztán: "Apa este visszajöjj.", aztán: "Apa este vonattal, busszal visszajöjj.", majd én is pótoltam ezt a mondatot: "Apa SZERDA este vonattal, busszal, REPÜLŐVEL visszajön.". Még szerencse, hogy nem tudják, ma még csak szombat van, s még nem számolgatják, hányat kell aludni szerdáig, s még azt sem tudják, melyik nap jön melyik után... Mert, akkor jön majd aztán a feketeleves... :) Jah, említésre méltó, hogy mivel Apa nem pilóta,ezért nem valószínű, hogy minden este repülővel is jön haza, vagyis messzire ment. Huh, bonyolult.

A hét elején volt egy kisebb rémálmom, hogy a lányokkal lesz valami a hétvégén, így Mamival minden mozgósítható telefonszámot összeirattam. Apa kiparkolta nekem az autót, méghozzá olyan előrelátóan, hogy ne tudjanak mögém beállni. Ez egy nagyon poztív cselekedet volt, mert a garázsban, a viszapillantótükrök mellett kb. 15-15 cm hely lett volna :)

A hétvégénk betegesen telt, Dorka is elkapta a betegséget, majd a szombaton délben érkezett segítőkezű Mama is. Így ugyan Ákosom itt volt a hétvégén, de egy csodás péntek estéről tudok csak beszámolni, mert szombaton este már a családnál kellett aludnunk.

A napok teltek, játszottunk, főztünk, nevettünk, fürödtünk, olvastunk, fényképeket nézegettünk, labdáztunk, forogtunk, néztük a szelet, sajnos Bellával csak egyszer sétáltunk, akkor is esett az eső, így az csak egy nagyon rövid buszozásra degradálódott, míg kikísértük Ákost Hietzingbe. Mindegyikönket megviselte, hogy délután nem tudunk motorra és triciklire pattanva kiszellőztetni a fejünket, mert az olyan jó kis időtöltés.

A vasárnap nagy hőstette, hogy Bella engedte, miközben 10-ig számoltunk németül, hogy orrszívó-porszívóval kiszívjam az orrát. Ez Dorkának semmiség, amúgy mindegyikük szeret a porszívóval játszani, nem félnek tőle. Bella pénteken háromszor ügyesen kifújta az orrát, majd hétvégén is néhányszor, de ezt a megoldást is fontosnak tartottam. Bella Dorkát vagyis ahogy ő nevezi, Pacit a nyakánál fogva mindig odavezeti hozzám, ha orrszívást hirdetek, majd közli, hogy "Bella nem!". Illetve rosszul írom, ez nem is helyes így... nem Bella, hanem Ella, mert a bé betű helyett egy kinyújtott nyelvvel kezdi nevének kiejtését.

Hétfő este megkértem Mamát, ő altassa a lányokat. Izabella minden egyes alvás (legyen az este vagy délutáni), közli, ki altassa őket. Tehát pl. "Mama pápá, Ijó jöjjön!". ez persze ma este is így történt, ami szegény nagyinak biztosan nem esik jól. Azonban közöltem, hogy ma már nem alszik itt Szilvó, de délben visszajön. Erre a kis Bella: "MARAD!" Még sosem hallottam, hogy ezt a szót ejtette volna ki a szájából, a gyere ide és a gyere vissza helyett, mindig csak a "vissza jöjj/jön"-t mondta. Nagyon örültem neki. Hiszen ebben a szóban, annyira sok pozitív érzelem van... kötődök hozzád; jó veled; hiányoznál; nem akarom, hogy elmenj.