Így hangzott a mondat, mikor megérkezett az anyukám Rosenheimbe.
18-a estéjén, mikor sírva hívtál fel, hogy sztrájkot hallottak a „kedves” ismerősök Németországban, s biztosan a te vonatodat is érinti kétségbe voltál esve. Nagyon sírtál, már én is ott tartottam. Mindenkit mozgósítottam, hogy ez igaz-e, de szerencsére nem volt az. Persze, kikérdeztem egy jóembert, hogyan kell menni az autópályán a salzburg-i pályaudvarig, ha bármi baj lenne. Este elindultál. A mobilommal és a lakástelefonnal a hónom alatt aludtam, hogy mindenképp ébredjek, ha hívsz vagy baj van. Rendben ideértél, persze teli félelemmel, aggódással.
Pénteken, munka után elmentünk bevásárolni, felderítettük, mi az, ami nincs otthon, s szeretnéd kipróbálni. Rácsodálkoztunk, mennyi jópofa dolog van itt is.
Szombaton jártuk a várost, helyi különlegességeket ettünk, vettünk egy csomó jó és hasznos dolgot.
Leesett az első hó. Furcsa érzés volt, mikor ezt megtapasztaltam. Hiszen életem első hava talán még a születésem hónapjában lehullott, de ha egyévesen is, nem emlékezhetek rá. Aztán két éve, a prágai kirándulásunkkor is leesett az első hó, gyönyörű volt : ) És most itt… Nem mondom erre, hogy gyönyörű volt, mert hamar elolvadt, nem is maradt meg igazán. Csak volt, hogy lássuk. Mint egy idegen, aki mosolyt csal az arcunkra, aztán továbbröppen. Éreztem, hogy maradnom kell, bármennyire is nehéz.
Latyakos a szívem, mert nem tehetem azt, amire vártam, amit akartam, amire felkészültem. Rohrdorfban dolgozok és nem Rosenheimben, s ki tudja meddig lesz ez még így? Meddig birom ezt még így? Nem az áthelyezés a legnagyobb gond, a hozzánk állás. És amikor már az én bölcs apukám mondja azt, hogy kislányom, csak „rá ne menj”, akkor kapok észbe, hogy változtatnom kell. _k.JPG)
Vasárnap séta az esőben a Mangfall partján, nézegetés az oviba. Majd közös ebéd, amit én főztem neked : ) Kis séta egy ismerős családhoz, kisbabalátogatás és gyerekzsivaly.
Aztán kivittelek a pályaudvarra és elmentél. Megvártam, míg megkeresed a helyed, s láttam, hogy a helyjegy nem stimmel, kicsit kétségbeestem, s szóltam a kalauznak. Elindult a vonat. Sosem kísértem ki még így senkit, nagyon rossz volt. Újra te lettél az én Anyukám, s én a te kis Szilvókád. Csak álltam ott és sírtam.
Anya nagyon sokat töltött rajtam, s nagyon sokat jelentett, hogy itt volt. Itt maradt az ágyamban és esténként átölel, hogy gondolatban elmondjam neki, milyen napom volt, s kiértékeljük együtt egy tál frissen pattogatott kukorica mellett, mikor döntöttem jól. Januárig megpróbálom itt folytatni a munkát, aztán meglátjuk. Ha visszahelyeznek az oviba, akkor újra szárnyaim lesznek. Ha maradnom kéne, talán inkább megyek.
.jpg)
.jpg)
A „valahol” a szívemben nagyon közel van, mármint ti (a kis családom és barátok), nagyon sokszor juttok eszembe, meg rosszabb pillanatokon a közös kis percek, mert ezek megerősítenek. Ilyenkor, mintha a jó Isten leültetne, s megnézetne velem egy filmet, levetíti a boldog perceimet, hogy emlékeztessen rá, várnak rám valahol, szeretnek. Mintha arra törekedne, hogy adjon annyi erőt, tűrjek még, mert vele és veletek együtt vagyok eléggé erős. _k.JPG)
El is indultunk reggel, meg is beszéltük, félúton találkozunk. Erre látom, hogy pocakos Kata kicsi magyar kolóniánk egyik anyukájával cseverészik. Kriszti, akivel amúgy most együtt is dolgozok, egy játszótérre invitált minket. Mire odaértünk, Kata persze kicsit elfáradt, Endrécske meg rosszcsontoskodott. Aztán játszás. Ott volt Kriszti családja, ott az aprónép Zalán, aki 3.5 és Janka, aki 1.5 évesek. Aztán egy másik család, Tekláék, akivel az oviban dolgoztam együtt, nekik Kristófjuk van, 2 éves. Meg a kis Endre, akinek holnaptól már nem csak egy 10 éves bátja, Bálint, hanem egy öccse is, Tamás lesz. Vicceltünk is ma Katával, mekkora meglepetés lenne a jó Istentől egy kislány :) Katáról ez a kép készült ma... Már amikor júniusban megismerkedtünk, akkor volt a pocakja, mint egy dinnye, azt hittem, max. augusztusban szül, mire mondták a többiek, hogy dehogy... csak október közepén :) Nos, Katánk, mindent bele! 
2007. szeptember 23. vasárnap
Dolgozok. Már 7.napja. Nem tudom melyikünk sír többet... a beszoktatós gyerekek az óviban vagy én? Aki szintén "beszokóban". Beszokóban egy másvilágba...
Vannak olyan pillanataim, amikor azt érzem, alig tudok valamit, s nem érdemeltem meg ezt a munkát. Általában ezekután magamalatt vagyok, s a kolléganőm, Szilvi mindig jön és felemel. Hihetetlen, hogy mennyire elfogadják, hogy pályakezdő vagyok... nari rózsa_k.JPG)
Szombaton bent voltam a városközpontban. Busszal mentem be. Elképesztő ez a nyugalom, ami itt sok emberből árad. A buszvezető bácsi mosolygós és megkérdezi, meddig mész, miközben a jegy ígyis-úgyis 1.5 euro. A házak és a táj, nap mint nap magával ragad. A buszon ülve nézek ki a piros lámpánál az ablakon. Csak bambulok. Egy néni mellettünk áll az autójával és néz engem. Mintha érezné, hogy nem itthoni vagyok. Éreztem, hogy néz és ránéztem. Rám mosolygott, visszamosolyogtam. Aztán a következő piroslámpánál újra a mosolygott. Melengette a szívemet nagyon. Mintha csak szép napot szeretett volna kívánni…  két dolog, ami fontos___k.JPG)
Hazafelé jövet egy érdekes dolog történt velem. Nagyba baktatok hazafelé a belvárosból, ami tuti van 2 km. Erre megáll mellettem egy taxi, s kérdezi merre megyek. Mondtam neki, hogy köszönöm, nagyon kedves, de nincs szükségem taxira, hazasétálok. Azt mondja: Ő az Inselstrasse felé megy, s ha nekem az utamba esik, addig elvisz. Csak néztem rá… Gondolom, ő meg azon sakkozott az agyában, hogy vajon mit gondolhatok. Mindenesetre gyorsan mondta, hogy ingyen elvisz. Én meg mondtam neki, hogy nagyon aranyos, de a Mangfall Strasse pont ellentétesen van… Aztán találkoztam az egyik konduktorral és a férjével futólagosan a Plusban. Kérdeztem is tőlük, hogy itt ez normális? Mondták, hogy ők nem 25 éves nők, így nem tudják, de nyugodjak meg… 
_kicsi.JPG)
_k.JPG)
_k.JPG)
A mai nap jobban telt, már nem is voltam annyira fáradt. A nyelvnél érzem, hogy tanulgatok, sokat énekelünk. Ma volt egy foglalkozás, ahol az én kis gyerkőm elég jól szerepelt, remélem kicsit az én számlámra is írja a főnök. Az ő csoportjából jöttek át, mert ő csak a mamás csoportos 3 éves korig viszi. Ezek a kis törpördögök meg még nagyon kis minik. Hamar elfáradnak, de mi is mellettük. Azért mondom, hogy az én kis gyerkőim, mert úgy döntöttek a „fejem fölött” (nem rosszindulatúan), hogy mindenkinek jobb, ha egy új gyereket én „viszek”, egy szintén új :) Vagyis én írom a kórlapját, én vagyok érte zömében felelős. Szilvivel és Bélával dolgozok egy csoportba, mindkettőjüknek van 3-3 gyereke, a régiekből. Feladatuk még emellet az, hogy Szilvi a kislányomat, Béla a fiamat, tartsa szemmel, hogy minden rendben megy-e, s tőlük tudok jobban kérdezni ilyen szempontból. Nagyon jó érzés, hogy nem hagynak magamra. Meg az is nagyon jó, hogy tényleg a kezdetektől fogva megtanulom, mi hogyan működik… Sokan azt gondolnák, jó kis mélyvíz, de annyit fogok belőle tanulni… _k.JPG)
Az a jó, hogy tőlük merek kérdezni, s merek nekik megmagyarázni is dolgokat, ha valamire rákérdeznek. Pl. a kisfiú ma guruláskor egyedül dolgozott. S a kicsi szivem megtanulta Edittől, hogy a kezét magasra kell emelni, hogy ne szoruljon be maga alá, de leginkább csak hátról hasra (úgy emlékszem) megy neki igazán, s a hasról hátra mindig maga alá szorul. Rám is szólt Béla, hogy figyelmeztessem, de mondtam neki, hogy megfigyelem, mert persze ezt is bele kell írnom a felvételi státuszba, s utána már értette, miért nem szólok rá vagy miért „nem nyúlok bele”._k.JPG)
Délután elhozhattam a céges porszívót, addig amíg szükségem van rá, így nem kell visszavinnem :) Lezs is itt mit atakarítani... Nem véletlenül nem küldtem idáig képet a lakásról... :) S újat sem kell vennem :) 
Nos, Török Somával (keresztszüleim fia) együtt engem is ma egy új közeg várt. Őt az első osztály, engem az első munkahelyem. Ilyenkor az embert mindig elhalmozzák kedves kérdésekkel, hogyan érezte magát, milyen a tanító néni vagy jelen esetben a kollégáim? Az ovink nagyon szép, vidám, gyerekcentrikus, monumentális. Egy erdő mellett van a Mangfalls - folyó partjától nem messzire. A kollégák már ismertek, mert egy hetet velük tölthettem még júliusban. 
Pénteken, délután érkeztünk meg, s a fiúk már postafordultával, indultak is vissza, Magyarországra. Persze, előtte próbálták rendezni a körülöttem lévő kisebb-nagyobb problémákat. Az ember, bele sem gondolna, mennyi gikszerrel járhat, egy albérletbe való beköltözés… Talán sorolnám, hogy aki még ezen nincs túl, mire figyeljen :)
A gyerekek nagyon édin kapirgálnak a macskaköves utcákban, a földön, persze népviseletben. Nem nagyon mertem őket fényképezni, mert nem hiszem, hogy örültek volna neki, de van 1-2 képem már a női folklor divatról. Egy-kettő igazán szép! De legjobban a férfiak ruhái tetszenek. Olyan mókás, ahogyan a térdzoknijukat hordják… Sokuknak zoknikötőjük is van, hogy ne csússzon le nekik. Ja, mondanom sem kell, hogy a zoknijuk olyan vastag fonalból van kötve, mint amilyet én otthon sem hordanék télen. Ehhez a zoknihoz persze csattos, fényesre pucolt lábbeli dukál. Bajor kantáros nadrágjuk általában vagy vadászzöld vagy szürke, néha fekete színű. Érdekes kalapjaik és zakóik vannak hozzá. Nagyon sok talán kézzel hímzett. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy mesébe csöppentem volna bele. 
No ezt már nem bírtam sírás nélkül… Kis idő múlva, mivel valahol csak aludnom kell, gondoltam, visszarakom a labilis és extra hajlékony léceket a helyükre és nyugovóra tértem. A lámpát égve hagytam, hátha az akció éjjel is megtörténik, s nehogy beszoruljon valamim, miközben kászálódok ki. Az óvatos és percekig tartó lefekvést mozgolódás nélküli fekvés és rettegés követte. Éjjel 2-kor ismét beszakadt az ágy, de a 12 lécből már csak a 2-2 szélső maradt fenn. Óvatosan, percekig tartó műveletként, sírva kikászálódtam, majd a szőnyegre tettem a matracot és elaludtam. Aztán szombat reggel jött Christmann, a netet csinálni, s elmeséltem neki a kis történetet, mintha az öcsém aludt volna itt, s alatta szakadt volna be az ágy. Nehogy az én testi tulajdonságaimra következtessenek. Erre, mondta, fényképezzem le az ágyat, s küldjem el mailban a főbérlőnek a képet. Az üres szobában, ő is kipróbálta az ágyat, alatta is beszakadt :) Jót nevettünk. 