Nos, a mai jó délutánt sikerült zárolnunk holmi sírással. Szerencsére, én sírtam jobban, mint a gyerekek.
A család lakóhelyénél olyan buszok járnak, amiknek a platómagassága szabályozható. Ilyen buszok nem nagyon járnak otthon, a Kútvölgyi Pető felé jár ilyen busz, ezt biztosan tudom. Lényeg a lényeg, hogyha mozgássérült vagy babakocsis szeretne fel- vagy leszállni, akkor a busz padlózatát a járdaszegély magasságához közelebb engedik. Azonban az embernek jeleznie kell ezt. A kerekesszékeseknek is van egy ilyen nyomógomb, és a babakocsisoknak is. Ezt én mindig kihasználom, azonban a sofőrök ritkán engedik le a buszok padlózatát, bármennyire is már a megálló előtt jóval jelzem. Ennek ma meg is ittuk a levét. Mivel a két lánnyal voltam, így nem tudtam háttal leszállni a buszról, vagyis lehúzni a babakocsit, csak letolni. Bella még nem száll le olyan biztosan sem, hogy magára tudjam ilyen esetben hagyni, abba meg bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha az egyik gyerek még fönt, a másik gyerek már lent… Huh. A buszosbácsi az ajtó nyitásakor még valószínűleg nem engedte le a busz alját, csak mikor már szálltunk le, s ahogy toltam a kocsit, a kereke beakadt a járdaszegély és a busz platója közé. Mondanom sem kell, Dorka benne a kocsiban, a kerék sehova nem mozdult, se ki, se oldalra. Remek. Bella kicsit jajgatott, de Dorka szerencsére tűrte. Az emberek segítőkészek voltak. A kedves sofőr néhány perc után battyogott ki segíteni. Végül nem ment. Dorkát kivettem, megfogta egy kedves hölgy, mások mindenféle módszerrel próbáltak segíteni összecsukni a kocsit, de az sem ment, mert a busz súlyától persze eldeformálódott a kocsi. Már vagy 10-12 perce a kétsávos úton vacakoltunk, mialatt egy csomószor mondtam a sofőrnek, hogy nyomja meg azt az emelőgombot, s akkor ki tudjuk húzni a kocsit, de ő állította, hogy azt ő nem tudja, nyitott ajtónál. Nem akartam mondani, hogy akkor leszállás közben hogy tudott süllyedni a busz? Azt is javasoltam, hogyha csak 1 méterrel is balra húzná a kormányt, akkor több hely lenne a padka és a busz között, de semmi. A sor persze már beállt, esti csúcs. Mire felszaladt hozzánk egy másik sofőr, aki extra agresszióval kirántotta úgy a babakocsit, hogy kitört egy kereke. Mondanom sem kell, a letört cuccokért is úgy kellett a sofőrt megkérni, hogy söpörje ki a busz alól, hátha össze tudjuk még rakni.
A kocsi olyannyira használhatatlanná vált, hogy csak a hátsó két keréken tudtam továbbtolni, az első utcáig, ahol Juditot megvártuk. Szerencsére hamar odaért és a lányok is jókedvűek voltak, nem volt baj. Én eléggé kifakadtam, de ő ott nyugtatgatott, s nem az én számlámra írta ezt a szerencsétlenséget, mert már vele is gyakran megtörtént, hogy nem engedték le neki a padlót. Kérdezte, hogy megjegyeztem-e a rendszámot, azt sajnos nem, mert épp Dorkát kanalaztam be a még meglévő kocsiba, de a pasit felismerném, s arra is emlékeztem, kb. mikor indultunk, s melyik busszal.
Judit azonnal arra gondolt, fel fogja őket jelenteni és ügyvédhez fog fordulni, mert ez nem állapot. Mi van akkor, ha valamelyik gyereknek történik hasonló baja? Mondanom sem kell, se jegyzőkönyv, se semmi, mintha mi sem történt volna. Judit mondta, ha ott lett volna, még rendőrt is hív… Én már csak akkor hívtam, mikor a buszos elment, de valószínűleg úgy kellett volna még, hogy ő is ottlegyen. Ez egy rossz döntésem volt.
Hazaértünk, lecsillapodtunk, mi lányok ittunk 1-1 pálinkát a riadalomra. Ti is tudjátok, nem vagyok egy nagy „pálinkás”, utoljára a negyedésves búcsúztatón ittam, a kedvenc énektanárbácsimmal, akinek hirtelen szemrebbenés nélkül nyomtam egy átriumvisszhangoztatós büfit :) Aki ismeri a Pető belső kertjét, most jó nagyot nevet… :)) Ezért is iszom ritkán pálinkát…
Aztán hazajött
Majd jött a svédcsavar… Hiszen tudjátok, nem én lennék, ha nem lenne jellemző a „minden jó, ha jó a vége”… A buszmegállóban álltam, mikor az a buszosbácsi jött, akivel az atrakciónk történt. Messziről felismerhetett, mert a megálló előtt jóval, nagyon befékezett és nagyon lassan közelített. Azonnal hívtam Gábort, most mit csináljak, s mondta, hogy fényképezzem le, rendszámmal együtt kívülről, ha leszálltam. Aznap az volt az utolsó kanyarja, így máshol tett le minket, mint ahol a végállomás van, de ez engem egy picit sem zavart. A már előkészített fényképező elő, két villanás és már kész is vagyunk…
