Ma kedd van, 15-e. Pontosan két hete mentem vissza Rosenheimba, s bandukoltam végig a kis kedvenc utcácskáimon, a bőröndömmel a kezemben, utoljára. Olyan távolinak tűnik a pillanat, miközben nem is volt olyan rég, de a kis pillanatképek nagyon élesek. Azóta sok dolog megváltozott.
Ma volt a 7. napom a családnál. A lányok talán kezdenek hozzám szokni, szót fogadni, megszokni, elfogadni, ragaszkodni. Nagyon jó pillanataink vannak együtt, néhol kisebb-nagyobb sírásokkal megspékelve. Van úgy, hogy én is sírok, tehetetlenségemben. Nem gondoltam, hogy ekkora örömek érek majd, mikor megoldunk egy kisebb problémát vagy jól sikerül valami. Sok pozitív megerősítést kapunk, mert a „Mami” vagyis Judit minden előrehaladottabb mozdulatunkat észreveszi, amiért KÖZÖS dicséret jár :o) Ezt azért hangsúlyoztam ki, mert a Boszorkánál, mindig csak a gyerekek csináltak valamit jól, a segítőjük sosem volt megdicsérve. Ez pedig nekem is egy visszajelzés, s engem s bíztat, s nehezebb pillanataimban előrébb toszojt, mint Carré kutyusom, amikor valamit szeretett volna, s megpopsizott az orrával :o)
A lányokban remek közönséget találtam, mert nagyon élvezik, ha mondjuk valamit bohóckodok, éneklek vagy mondókát mondok nekik. Az anyukájuk is nagyon sok hasonló dolgot tanított nekik. Talán, ha a nap számára nem 24, hanem 48 órából állna, akkor nem is lenne szüksége egy konduktorra, mert ő maga is nagyon jól tudja, mi jó a lányainak, megdöbbentő, hogy egy nem szakmabeli, mennyire ésszerűen és sokrétűen tud fejleszteni. Nap mint nap találkozok olyan helyzetekkel, amikben látom, mennyi munkája van, s talán öröme is. Eddigi tapasztalataim szerint, nagyon kevés anya rendelkezik ezzel a bőkezűséggel. A korai fejlesztős gyakorlatom alatt is nagyon kevés olyan anyukát láttam, aki minden pillanatot megpróbált kihasználni, kb.8-10%-uk.
A hét nap alatt sokat fejlődött a kis Dorka. Elkezdtünk járni szobatávon, kézen vezetve. Nagyon tetszik neki. Aztán, az anyukája mondta, hogy nagyon szeret lépcsőzni is, de ott mindenképp javasoltam, hogy csak előről járassák, hogyha esik, tanulja meg, hogy előre felé kell esnie. Rámpán gyalogolunk felfelé, majd lefelé, lépcsőn szintén. A lépcsőn, már az anyukája megtanította, a váltott lábbal való le- és fellépésre, azonban mivel egyenlőre ő még ehhez kicsi, s nem egész talppal lép fel és le, hogy váltott lábbal lépjen, ezért én ehhez egyenlőre nem ragaszkodok, fontosabb a biztonságos lépcsőzés megtanulása, hiszen csak a bal szemével lát Dorka. Nagyon boldog, nagyokat kacag, mikor nekiindulunk a lakásban, majd a ház előtti kis úttesten. Az elmúlt napokban csak kézen vezetve jártunk, tegnap jártunk mesekönyvet fogva, de fixáltam a kézfejét, ma szintén így, csak labdát fogva. Tegnap a domboldalra is felmentünk, s nagyon tetszik, mikor a lankán jövünk lefelé. Múlthéten még gyakran szeretett volna letérdelni, miközben jártunk, de akkor a letérdeléshez készülődő oldalon a karját felfelé megemeltem, ezáltal nem tette le a lábát térdre, hanem visszatette talpra. Mostmár ez nagyon ritkán fordul elő, leginkább csak a séta végére, ha nagyon kifárad, de már ritka :o)
Tegnap megleptük Mamit, mikor jött haza, s az első fenyőfáig kisétáltunk elé, a két lánnyal. Persze Bellánk, ment volna tovább is, de nekünk ez nem ment még oly gyorsan. A kis Bella úgy megörült a Maminak, hogy életében először vezetett autót :o)
Ma Dorka először ivott önállóan pohárból. Nem lacafacázott, egy jó kövér, két decis poharat emelt meg a két kis mancsával, s a Mami reggel örömmel újságolta ezt nekem. Nem is volt reggel evés, mert annyit ivott a kisasszonyka :o)
Délelőtt Dorkával megpróbálunk kimenni kb. 30 percre a kertbe lépegetni, lépcsőzni, rámpázni, lankázni. Persze a beöltözés és kivetkőzés, hasonló időtartammal vetekszik, de ez engem nem zavar, hiszen boldoggá tesz minket a lépegetés :o)
Ma délután a családnál volt látogatóban az első segítőjük, Zina és a kislánya. Be is mutattuk neki, hogy jár Dorka, s nagyon ámult-bámult, hogy két hét alatt megcsináltuk már ezt is, mikor ez még csak a 7. nap volt :o) Mit szól majd a nagymama 10 nap után? :o) Nagyon boldog voltam és remélem, ezek a kis kedves és pozitív dicséretek, Dorkát és a szülőket is nagyon motiválják majd, nem csak engem. Istem, végre siker :o)
Bella olyan kis drága. Tegnap nagyon nem akart este elaludni, s a „Hétpettyes katicabogarat” akarta énekeltetni este a szüleivel, de ők pont azt nem tudták… Komolyan mondom, annyit tudnak, hogy mű- és népdalgyűjteményt lehetne belőle újra kötni, de ezt én énekeltem a lányoknak, s Bellának a füle gyorsan beszippantotta. Nem is csodálom, ha valami tetszik neki, 5-6-szor biztosan el kell neki énekelni. Ezt én azért szeretem, mert mutogatni is lehet hozzá, ami történik a dalban, s olyan cuki, ahogy mutogatja… Ahogy éneklem a dalt, ő is gyakran suttogja hozzá a szöveget. Megeszem :o) Egyre többet bújik hozzám, meg szólongat, ha nem vagyok a közelében. Ma, amikor elköszöntünk, akkor ezt mondta: „Pápá. Ijó! Vissza!” Vagyis Szia Szilvó, elmegy, visszajön. Jaj, annyira jó érzés volt ezt hallani :o) És mind a két lány bírja az ölelgetést, Dorka térdenállva szokott hozzámjönni, ha ülök vagy guggolok. Ha állok, akkor odanégykézlábazik és feltérdel :o) Bella odavan a bőrkontaktusért.
Érzem, hogy jó lesz…
