Dolgozok. Már 7.napja. Nem tudom melyikünk sír többet... a beszoktatós gyerekek az óviban vagy én? Aki szintén "beszokóban". Beszokóban egy másvilágba...
A főiskolán vagy nagyon kiemelt vagy jól megtaposott voltam mindig. Szerencsére a jobb egy kicsit több volt. Talán egy hajszállal :o) Azt gondoltam, ha majd jelesre leállamvizsgázok, akkor az pont elég lesz ahhoz, hogy az első munkanapjaimon elégedettek legyenek velem. És nemhogy a munkaadók, én is büszkén álljak elő, mint frissen végzett konduktor, akinek van némi fogalma a szakmájáról... Amivel magának, a nevelteknek, s a szülőknek tud adni valamit. Vicces, hogy ennyire naiv voltam/vagyok...
Aztán jöttek sorra a kis dolgos hétköznapok. A kollégáim csúcsszuperek, mindenben a segítségemre vannak, s mindent megmutatnak, amit csak kérek. Nagyon sokat tanultam tőlük ezalatt a néhány nap alatt is. Tudom, hogy ez a szakmában sajnos már annyira nem elterjedt, de bennük van alázat. Mások és a hivatásuk felé is. Olyan óvatosan szólnak, ha valamit nem megfelelően csinálok, mitha egy kis mimóza lennék. Mellékesen nem tévednek, de nagyon becsülöm ezt bennük. Nem megalázóan, hogy ugyan, ezt diplomával a kezemben már tudnom kéne... Mosolyogva jönnek be reggel dolgozni, s a foglalkozásokra derekasan felkészülnek, ami azért az otthoniak lelkiismeretességére is vonatkozik. Munka után 10-15 percben beszélgetünk a napról, melyik szülő mit mondott, melyik gyereknek milyen sikere volt vagy mik a történések.
Otthon érzem magam. Mintha "hazaértem" volna.
Ma egy program után a kerti ajtóhoz álltam, s néztem a napsütést, miközben nyitottam ki az ajtót. Pár pillanat lehetett csak. Akkor éreztem először, hogy jó itt dolgozni... Ez az én utam! Talán idáig a sikerélmények hiánya nehezítette meg a napokat, amikben ma volt egy kis részem. Persze ezek még csak nagyon kicsi fejlődések, s a többieknek, magukkal szemben ez visszaesés lenne, de én feljebb léptem egy fokkal. Ma már a "fiam" egész ügyes volt az egyik programon, s hosszútávon tudtam járatni. Aki idáig mindig sírt nálam kislány, s egy centit sem tudtam járni vele, ma mentünk közösen 2.5-3 métert és végig kacarászott, mintha csiklandoztam volna.
Vannak olyan pillanataim, amikor azt érzem, alig tudok valamit, s nem érdemeltem meg ezt a munkát. Általában ezekután magamalatt vagyok, s a kolléganőm, Szilvi mindig jön és felemel. Hihetetlen, hogy mennyire elfogadják, hogy pályakezdő vagyok...
Már vártam ezt a hazaérős pillanatot, mert utána az ember már egy kicsit megnyugszik. Érzi, hogy itt biztonságban van, szeretik, megbecsülik. Érdekes, hogy pont a 7. gyerekekkel eltöltött munkanapon történt ez... Mint az Úrral... A hetedik napon megpihent. Nekem ma a lelkem pihent meg egy kicsit, s megnyugodott. Biztosan azért, hogy újult erővel vágjak bele a következő feladatokba :o))
Istenem, adj nekünk még türelmet. Nekik, hogy mindig legyen hozzám türelmük. Nekem, hogy legyen magamhoz türelmem. Nekünk, hogy legyen a gyerkekhez és egymáshoz türelmünk. Köszönöm!
