Új életem mindennapjairól mesélek

Nemrégiben, úgy szeptemberben találtam ezt a képet, egy ismerősöm, ismerőse fotózta :) Nagyon tetszett, mert gyönyörű a korlát megmívelése és a kép eszmei értéke. Úgy emlékszem, akkor épp a kezdeti nehézségekkel kűzdöttem Rosenheimban, s igazán jól jött a kép, miszerint innen már nem lehet mélyrepülést végezni, csak felszállni. A munkanapok ugyan nem feltétlenül alakultak így, azonban a hétvégék és a varázs emelkedett és emelkedett és mentem felfelé és beleszerettem a kisvárosba, amiben az első pillanatattól fogva hittem.

Nos, egy újabb város, ez már nem egy kicsi, hanem egy főváros. Nehézségek itt is akadtak, de úgy érzem, itt is jól működnek a dolgok, s kezdem megszeretni szépen lassan a várost. Ez nem olyan "szerelem első látásra" volt, hanem "szerelem sokadik látásra" lesz :o)

Amikor megérkeztem és reménytelennek éreztem itt magam, a haramdik albérlet még hátra volt. Arról láttam képeket, majdnem biztos voltam benne, hogy az lesz a végső. Beléptem a házba és egy ehhez hasonló, bérházas kis barátságos lépcsőház fogadot. Ballagtam fel a lépcsőn és tudtam, hogy ez lesz az a ház, ahova "békesziget"-re jövök. Így is döntöttem :o) Valahogy nem tudnám azt mondani, mint Rosenheimre, hogy megyek haza. Az az "itthonom" volt, Magyarország az "otthonom", persze súlyozva otthon ezerszer nagyobb a "indulok haza" predikatív szerkezet mondanivalója :o) Itt még csak békesziget van, de ennek is nagyon örülök :o)