Még aludtam. Csörög a mobilom, s csak felkaptam. Egy férfi beszél hozzám, nem ismerem. Valahogy a hangjában azt érzetem, mintha épp egy Pannon tarifacsomagot szeretne rámsózni, s közöltem vele, fogja rövidre a mondandóját, mert külföldön vagyok, +120Ft kapcsolási díjért percenként.

Rövidre fogta. A párja, halálos beteg. Itt vannak Bad-Aiblingben, s szükségük lenne tolmácsra. Gondoltam, ennek a fele sem tréfa. Megkértem, hogy hívjon vissza az itthoni számomon, hogy így legalább nyugton tudjunk beszélni. Éreztem, hogy segítenem kell nekik, s fél óra múlva értem jönnek, megbeszéltük.

Elmentem zuhanyozni, s lelkifurdalásom volt. Hogy gondolhattam arra, hogy valaki épp egy üzleti ajánlattal akar szórakoztatni? Miért fordult meg a fejemben, hogy nem is igaz az egész? Csalódott voltam, hogy a magyar mentalitásom feljött, de örültem, hogy ennek ellenére belementem, hogy értem jöjjenek és megadtam a címem. Jó érzés volt utána, hogy talán egy kicsit is segíthetek.

Rámcsörögtek, hogy megérkeztek. Nem Krisztiánnak hívták a fiút, aki jött értem, hanem Jánosnak, kicsit megijedtem. Újra magyar mentalitás, huh, vajon mit akarhatnak?

A belvárosba, elmentünk a buszpályaudvarra, hogy tolmácsot keressünk, kaptunk is egy telefonszámot az egyik irodában. Megkérdeztek, tudnék-e nekik valameddig segíteni, a kórházban, azonnal igent mondtam.

Odaértünk, a lány párja elmondta, mi a probléma, az orvosokat kellett volna meggyőznöm, aktívabban tevékenykedjenek, mert Emiliának minden perc számít. Aztán szavak keresgetése a váróban, majd fel kellett sietnünk, hogy az éppen viziten lévő orvosok néhány szavát megértsem. Nagyon rafináltak voltak. Mihelyt bementem a szobába, megkérdezték, tudok-e németül. Majd csak arról tereferéltek, hogy milyen gyógyszereket kapott, meg hány milligrammot. Egy értékes szó hangzott csak el, de arról tudtak. Utána szerettem volna az orvosokkal beszélni, de ők lekezelően mondták, hogy majd a tolmáccsal beszélnek. Erre mondtam, hogy Eminek minden perc számít, de ők kivonultak. Nagyon rosszul érzetem magam attól, hogy mégsem tudtam segíteni.

Aztán csak tehetetlenül álltunk a szobában, s a lány vőlegénye telefonokat intézve, megszervezte, hogy jöjjön érte mentőautó, s szállítsák haza, ott talán meg tudják menteni. Az itteni hozzáállás nagyon kevés volt.

A szoba sárga színű volt, mint a tavaszi kis lábadozó napsütés. Bíztató. Sok kincs sorakozott az asztalon, amelyen Emi fontosabb dolgai voltak. Azonban a falnak támasztva volt talán a legfontosabb :) Egy szív volt zsírkrétával rajzolva, s körülötte angol nyelvű, színessel írt bátorító, számára fontosnak tartott szavak... Angolul alig tudok, de néhány: béke, hit, remény, napraforgó, szerelem, család. Most több nem jut az eszembe, de elképesztően megható volt.

Hazafelé jutott eszembe, hogy se Emiliának, se az anyukájának nem mutatkoztam be, nem nyújtottam kezet. Valahogy ösztönből jött, hogy úgyis tudják, mi a keresztnevem, bacilusokat meg minek osztogatna az ember?

Miután hazajöttem, azonnal megnéztelek az iWiwW-en, mert a párod onnan tudta meg az én telefonszámom. A születésnapod, azon a napon van, mint amikor engem kereszteltek. :) Én fontos napnak tartom azt, s minden évben megemlékezem.

A segítséget pedig pont jókor kértétek, hiszen itt voltam még, az utolsó napomon egyedül. Ugyan alig tudtam valamit nyújtani, de biztosan az is egy fokkal jobb volt, mint a semmi. Itt nekem is nagyon sokan segítettek már önzetlenül, itt volt az ideje visszaadni :) Hiszen, ha adunk, előkészítjük az utat, hogy kapjunk újra.

Emi! Mihelyt jobban leszel, írd tovább a blogot, hogy tudjak rólad. Elolvastam, gyorsan, sebtibe, amiket eddig írtál! Otthon majd biztosan könnyebb lesz, sok barátod látogat majd, s veled vannak a legfontosabb emberek is! :)

Mélyen érintett, mikor láttam, hogy hordod a karikagyűrűd. Ugyan a gyűrűsujjad még nem elég vaskos hozzá, de láttam, a mutatóujjadon hordod. :) A zsidó kultúrában ez a szokás, hozzám az is nagyon közel áll, ez is egy jel! :) Veled van az, aki megsegít.

Mindannyiótoknak most nagyon nehéz lehet. Ekkora terhet, amekkorát most az Isten kirótt, csak nagyon erős emberek és egy összetartó család, mint ti, tudtok csak megoldani. Az én családom tavaly volt ilyen helyzetben, s nagyon jól jöttünk ki belőle, ennél jobb nem is lehetett volna talán. Olyan erős a hited, a gyógyulásban, hogy mindent legyőztök közösen! Mindenki őrangyalkája összekapaszkodik, s akkor menni fog, tudom! :)