Felöltöztél. Tudtam, hogy indulsz és el kell köszönnünk. Ott voltam a környékeden, de direkt nem mentem oda. A folyosón csak hárman voltunk. Te, az osztálytanító és én. Köszöntél a tanítónak: - Szia, jó hétvégét!
Öntudatlanul odamentem hozzád. Te megszólaltál:
- Minden jót! – persze a hangsúlyból érezhetni lehetett, nem érdekel, mi lesz majd velem.
- Köszönök mindent. – hangzott válaszom, s önkéntelenül nyújtottam a kezem.
- Hát ez nagyon őszinte volt. – hangzott a lekicsinylő, cinikus válasz.
Féltem a mai naptól, s az elköszönéstől is. Azonban nem találtam ki semmit, hogyan köszönhetnék el tőled, gondoltam majd hozza a helyezet. A legjobb mondatot hozta. Sokat tanultam tőled, ezt köszönöm. Szakmailag nagyon sokat, amit egy stresszmentes környezetben biztosan jól tudok majd használni. Mindamellett a sok negatív impulzus mellett, amit a veled való munka jelentett, sokat fejlődtem. Tanulmányoztam, hogyan legyek önállóbb, s hogyan próbáljak meg olyan helyzeteket megoldani, amikről tudom már az elején, hogy reménytelenek. Hogyan dolgozzak fel stresszt, megalázást, bántást, tehetetlenséget.
Bizonyára meg kell még tanulnod, hogyan dolgozz együtt másokkal, akik nem olyan „szaktudósok”, mint te. Meg kell tanulnod elfogadni, hogy mások még kezdők vagy ÉLETÜK – SZERETTEIK - SZERELMÜK is van, nem csak munkájuk. S ha ezek a szuper dolgok szerepelnek az életükben akkor nem az első helyen áll majd a munka, mint hétvégi érzelem- és magánytemető.
Figyelned kell arra, hogy tanítványaidat, ne a magad személyiségmintájára formáld, mert kezdenek hasonlítani rád. Fontos, hogy ebben az esetben az ember figyeljen a negatív magatartására, s azt ne hangsúlyozza, hogy majd a kis lelkes gyerkőcök utánozzák azt.
A mai naptól ketté vállnak útjaink. Sosem akartalak, mégis dolgom volt veled. Neked is velem. Tanultunk belőle.
"Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan "jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti." (Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről)
