Vasárnap van. Az Úr napja. Finomat főztem, majd felöltöztem, hogy sétálok egyet a környéken. Kiléptemaz ajtón zuhogott és fújt a szél. Gondoltam, akkor csak a közeli templomig sétálok, ami kb. 1-1.5 km-re lehet a lakástól. Séta közben nézelődtem, s az utca elég kihalt volt, csak autók jártak. Mikor a templomhoz értem, láttam, résnyire nyitva van az ajtó. Bementem. A belső rész be volt zárva, de az üvegajtón keresztül tágasnak, egyszerűnek tűnt. A keresztút képei alatt néhol madzagok voltak kifüggesztve, amiken gyermekrajzok lógtak. Valahogy nem volt olyan túldíszített, mint sok más templom, s ez nekem nagyon tetszett így.
Nem volt világítás, csak az előtérben egy szék, amire leültem. Megnyitottam a szívem, hogy elbeszélgessek egy kicsit itt is az Úrral, megkérdezzem, mi a szándéka velem. Segítségét kértem az elkövetkező hetekre. Még alig telt néhány perc, hangosan csapdott az ajtó. Pedig emlékeztem, becsuktam magam után. A szelet küldte az Úr. Így adta jelét, hogy itt van velem.
