Így hangzott a mondat, mikor megérkezett az anyukám Rosenheimbe.
18-a estéjén, mikor sírva hívtál fel, hogy sztrájkot hallottak a „kedves” ismerősök Németországban, s biztosan a te vonatodat is érinti kétségbe voltál esve. Nagyon sírtál, már én is ott tartottam. Mindenkit mozgósítottam, hogy ez igaz-e, de szerencsére nem volt az. Persze, kikérdeztem egy jóembert, hogyan kell menni az autópályán a salzburg-i pályaudvarig, ha bármi baj lenne. Este elindultál. A mobilommal és a lakástelefonnal a hónom alatt aludtam, hogy mindenképp ébredjek, ha hívsz vagy baj van. Rendben ideértél, persze teli félelemmel, aggódással.
Pénteken, munka után elmentünk bevásárolni, felderítettük, mi az, ami nincs otthon, s szeretnéd kipróbálni. Rácsodálkoztunk, mennyi jópofa dolog van itt is.
Szombaton jártuk a várost, helyi különlegességeket ettünk, vettünk egy csomó jó és hasznos dolgot.
Leesett az első hó. Furcsa érzés volt, mikor ezt megtapasztaltam. Hiszen életem első hava talán még a születésem hónapjában lehullott, de ha egyévesen is, nem emlékezhetek rá. Aztán két éve, a prágai kirándulásunkkor is leesett az első hó, gyönyörű volt : ) És most itt… Nem mondom erre, hogy gyönyörű volt, mert hamar elolvadt, nem is maradt meg igazán. Csak volt, hogy lássuk. Mint egy idegen, aki mosolyt csal az arcunkra, aztán továbbröppen. Éreztem, hogy maradnom kell, bármennyire is nehéz.
Latyakos a szívem, mert nem tehetem azt, amire vártam, amit akartam, amire felkészültem. Rohrdorfban dolgozok és nem Rosenheimben, s ki tudja meddig lesz ez még így? Meddig birom ezt még így? Nem az áthelyezés a legnagyobb gond, a hozzánk állás. És amikor már az én bölcs apukám mondja azt, hogy kislányom, csak „rá ne menj”, akkor kapok észbe, hogy változtatnom kell. _k.JPG)
Vasárnap séta az esőben a Mangfall partján, nézegetés az oviba. Majd közös ebéd, amit én főztem neked : ) Kis séta egy ismerős családhoz, kisbabalátogatás és gyerekzsivaly.
Aztán kivittelek a pályaudvarra és elmentél. Megvártam, míg megkeresed a helyed, s láttam, hogy a helyjegy nem stimmel, kicsit kétségbeestem, s szóltam a kalauznak. Elindult a vonat. Sosem kísértem ki még így senkit, nagyon rossz volt. Újra te lettél az én Anyukám, s én a te kis Szilvókád. Csak álltam ott és sírtam.
Anya nagyon sokat töltött rajtam, s nagyon sokat jelentett, hogy itt volt. Itt maradt az ágyamban és esténként átölel, hogy gondolatban elmondjam neki, milyen napom volt, s kiértékeljük együtt egy tál frissen pattogatott kukorica mellett, mikor döntöttem jól. Januárig megpróbálom itt folytatni a munkát, aztán meglátjuk. Ha visszahelyeznek az oviba, akkor újra szárnyaim lesznek. Ha maradnom kéne, talán inkább megyek.
