Az elmúlt egy év gazdagon megmutatta, mennyi helyzetben van velem az Úr, s küldi segítségül szent Kristófot. Szerencsére sosem volt még olyan helyzet, ami tragédiába botolhatott volna, hála neki és a sofőröknek.
Már gyerekkoromban, mikor Anya vezetni tanult, akkor is gyakran olvasgattam az Autóvezetők imádságát, mert az elején nem volt nagyon önbizalma. Gyakran kerestünk olyan kulcstartót vagy képet, ami őt ábrázolja, hogy az autóban tárgyilagosan is ottlegyen, ne csak a gondolatunkban, indulás előtt.
A heti rendszerességű utazás, sofőrkeresés rádöbbentett arra, mennyi jó emberrel sikerült „összeakadnom”. Volt úgy, hogy panaszkodtam, mert kényelmetlenül ültem, de sosem volt halálfélelmem. Pedig az autópályán, vad idegenek mellett…
A telekocsi szolgálat lényege, hogy egy valaki rendelkezik autóval, s keres maga mellé utastársakat, akik támogatják őt meghatározott benzinpénzzel és némi üdítő hangulattal.
Amikor életemben először próbáltam ki a telekocsi szolgálatot, teli voltam nagyon mély félelmekkel. Anyáéknak és Ákosnak meg sem mertem mondani, hogy nem vonattal jövök, hanem autóval, mert Rosenheim és Budapest között, lett volna mit aggódniuk. A média által, jó kis gondolataim támadtak, mindenféle szervkereskedelem, prostitúció és szexuális bántalmazás gyanánt, de ezek idővel elmúltak. „Bejáratott” sofőrökkel jártam, akikkel már többször utaztam. Megbízhatóan vezettek.
Istenem, mindig ott voltál velünk, egyik sem aludt el sosem és nem csinált balesetet. Áldd meg őket és adj nekik ilyen helyzetekre mindig társat, hogy a továbbiakban se vétsenek!
Néha bántott, hogy én a hátsó ülésen már Tatabányánál aludtam. Valahogy, ha az ember sokat utazik így, egy idő után 20-
Az elválásos visszautaknál, mindig alszok. Így könnyebb. Nem vagyok fáradt, de legalább nem jár az agyam. Rosenheimbe mindig nagyon nehéz volt visszamenni, mert ott nem volt senkim. Se Lívia, se olyan család vagy páciensekkel kapcsolat, mint a jelenlegiek. Üres volt az ottani életem, nem voltak benne emberek. Csak bokrok és fák, az Alpok, meg gyönyörű utcák, életem óvodája, Mangfall part és pisztrángok. A mai napig, ha a gondolataimban sétálok, mindig ott járok.
Amikor életemben először, tavaly júliusban hazajöttem Rosenheimból, a vonaton egy zenét hallgattam, csak azt. S azon sírdogáltam, mennyi mindent adok majd fel az életemből és még nem láttam, mit kapok. Egész úton csak hallgattam és latolgattam, segítséget kértem és próbáltam a mérleg nyelvén egyensúlyozni. Azóta, mikor a Budapest-táblát „megérzem”, ha épp nem is tudom meghallgatni ezt a számot, mindig eléneklem magamban. Az én kis hazatérős zeném.
Ez a zene, egy filmben is szerepel, az Igazából szerelem címűben. Az elején. Amikor az emberek a reptéren találkoznak a gyerekeikkel, unokáikkal, régi barátaikkal, testvérükkel, szüleikkel, rokonokkal, szerelmükkel, akik megkésve, megtörve, de hazajöttek a World Trade Center pusztulásából és megölelhetik egymást.
https://www.youtube.com/watch?v=eEjLhoKYXSg&feature=related
