Estefelé még volt időm néhány boltba bemenni, mert csütörtökön mindig 19.30-ig vannak többségében nyitva a boltok.
Egy drogériában nagyon kedvesek voltak velem, pedig már csak néhány perc volt a zárásig. Nagyon jól esett, mert néha olyan kis elveszettnek érzem itt magam. Még egy klub-/vásárlókártyát sem készítettem sehol, pedig általában ingyenes. Ez lesz az első :o) A nő nagyon segítőkész volt, meg nem is álltak mögöttem a sorban húszezren, mint máshol, így nem volt ciki, hogy nem beszélek túl jól németül. Nem is kellett semmiben segítenie, csak megnyugtató volt e kedvessége. Juppi! :o)
Lesétáltam a templomig, ahol a zebránál ácsorogtam, mikor egy jiddis férfi biciklizett el előttem. Ebben a kerületben sokan vagy”unk”, persze ők haszidok. Sok a kisgyerek, itta környéken iskola is lehet, meg gyakran látok erre rabbikat is. Ahogy közeledett a férfi, olyan erőt éreztem benne, olyan hitet. Talán mindig is ez vonzott hozzájuk, no meg Edus papa :o) Mindig hasonló öltözetben látom őket. Fekete hosszú kabát, fekete nadrág, hosszú orrú cipő, fehér ing, imasál, kipa, fekete agykarimájú kalap. Régen nem értettem, miért is van olyan magasan a kalapjuk, mintha a fejük tetején egyensúlyoznák… alatta van a kipa, s az támasztja meg :o) Már értem! A férfi pajesza csak úgy lobogott, ahogy suhant a biciklivel. Amikor kicsi voltam, arról álmodoztam, hogy majd egy igazi haszidhoz megyek feleségül. Valahogy vonzott, hogy örökké mindennek megvan a miértje, mindenről tudod, mit miért csinálsz, minek mi a hagyománya, kinek mi a dolga egy családban és egy kisebb közösségben, mindig van kihez fordulj, családi szertartások, közös imák. Ez úgy tűnik, Ákos felbukkanása óta, nem válik valóra, de sebaj :o)))) Azért én szeretném majd hasonlóan nevelni a gyerekeinket, mint ahogy abban a kultúrában szokás, meg ahogy anya+apa is nevelt minket mindig. Volt egy rendszer az életünkben, tudtuk mindig, mikor mi fér bele, mik a szabályok, családi programok.
Közben zöldre váltott a lámpa.
St. Josef templom, 19.30, fiatal papok, egy fiatal szerzetes és fiatal nővérek gyűlnek az oltár elé. Áhitat lesz. Csak ülünk, ők énekelnek, közben gondolkodunk azon, holnap miben kérjünk segítséget, s a mából mit köszönjünk meg. Olyan szépen énekeltek, hogy csak úgy szálltam, s néztem ki a fejemből. De jó nekem, erre is van időm! :o) Csak mikor csend lett, akkor kezdtünk a mai napról beszélgetni. Nehéz… hiszen az embernek elméletileg az egész napért hálát kéne adnia, így tanítottak bennünket, amiben igazat adok, azonban sosem szoktam az egész napot részletesen megbeszélni az Úrral, csak 1-2 dolgot kiemelek, amit valamiért fontosnak tartottam. Legyen az negatív vagy pozitív, mindig benne volt az ő keze is, hogy jobb legyen a végeredmény. :o)
