Tegnap csütörtök volt. A hét ezen napjai mindig olyan különlegesek, mert ilyenkor biztosan találkozom nagyon sok olyan kedves ismerőssel, akikkel közös a hitünk. Ezek az esték pont azért vannak, hogy ne csak a magyarságunk meg a fiatalságunk miatt tartsunk össze itt Bécsben, hanem szívügyeink miatt is. Mindannyian hívők vagyunk. Mindannyian egyedül vagy párban gyűrjük a hétköznapokat, de amikor közösen imádkozunk, beszélgetünk, énekelünk vagy zenélünk olyan szárnyakat kapok és szerintem sokan mások, ami egész héten elkísér. Összekapaszkodunk.
No, de a cikk nem csupán erről szól. Este vártuk Lívivel, hogy majd ahogy megszoktuk, szép számban összegyűlünk, minimum 7-8 fővel ami gyakran 20-ra is kibővül, s majd elkezdjük az imaórát. És csak vártunk, mire ránkesteledett. Melinda is megérkezett, így hárman lettünk.
Leültünk, gyertyát gyújtottunk.
Kézfogásban imádkoztunk. Olyan érdekes volt számomra ez a fogás. Ahogy mindkettejük kezét megfogtam, s mindenki foghatta mindenki kezét, s bezártult a kör. Mindketten közelállnak hozzám. És a kör közepében, Ő. Jó volt így együtt. Idézeteket olvastunk fel, imádkoztunk és énekeltünk. Kíséret nélkül! :o) Egészen más volt, mint amikor Ákos gitározik vagy Peti hegedül. Hiányoztak a körből, de arra emlékeztetett a kíséret nélküli ének, ami a mindennapokban velem van. Gyakran éneklek én is így esténként könyvből, így imádkozva és gyakorlásképp magamat fejlesztve. Egy mély élmény volt, amikor egyszer csak felszabadulsz, mintha otthon ülnél csak az ágyadban, a falnak dőlve, s csak ketten vagytok az Úrral, nem hall más, elengedheted magad. Akkor sírsz, amikor jólesik.
Hármunk körében ott pislákolt a csütörtöki gyertyácska, aki már az utolsó útját szolgálta. Nálunk égett le, amikor csak hárman voltunk, egy hitben.
