Igen, ez nem egy könnyű helyzet kedves olvasóm és tudom, hogy aggódsz emiatt te is (bárki is légy, csak hozzám közel). Én már nem aggódom.
Sokat beszélgettem erről Petővári Ágival és még másik két barátnőmmel.
Ez egy valóban nem könnyű helyzet. Jó pár hétbe beletelt, míg ezt elmagyaráztam magamnak és feldolgoztam. Megemésztettem, jelként megkaptam, hogy próbáljam elfogadni. Elfogadni azt a tudatot, hogy azáltal, hogy én mindent odaadtam, akár többszörösen visszakaphatok mindent.
Az idő elhaladt és én "kiöregedtem". Normális esetben az emberek ennyi idősen nem szakítanak, gyógyír képpen egy kapcsolatra, hanem összeházasodnak. Majd a terheket vagy cipelik egy életen át vagy elválnak. Én radikálisan ellenszegülve ennek, szakítottam, mert már nem volt meg a pozitív végeredmény "a gyerekeim apja" kategóriának. Mert nem tudtam volna a gyerekem szemébe nézni, hogy ő segít a háztartásban, miközben az apja a tévét bámulja vagy a hobbyjának él vagy épp miért nem imádkozik velünk este vagy étkezésnél.
Talán akkor ezt nem is latolgattam igazán, mert egy rószaszín köd volt bennem, egy hit a cél felé, hogy vannak még olyan férfiak, akire én vágyok. Hogy vannak még olyan tulajdonságú emberek, akik nekem kellenek. Akiben bízni tudok. Bízni, mint társ, családfő vagy mint apa.
És akik észrevesznek, engem is. Akik megérinthetőek és valósak.
Valóság, többségében hideg vízzel. Elváltak. Már nem huszonéves fiúk, hanem, ahogy az anyukám mondaná, fiatalemberek. Akik biztosan sokmindent megéltek, megharcoltak, túléltek, megtapasztaltak. Akik már be tudják tölteni, Istentől kapott szerepüket, miszerint Ádám leszármazottai és nem holmi Ádámkák. Férfiak, nem fiúk.
Akik egy dolgot biztosan megtanultak. Ezekután kizárólag "ketten, HÁRMASBAN" van jövője a házasságuknak.
Egy Évával és egy kettejük között lévő ÉLŐ szállal, Istennel.
